„Ha belegondolunk, hogy egy városi ember agyának nagyjából mekkora mennyiségű információt kell feldolgoznia ahhoz, hogy egyáltalán lekövesse a forgalom áramlását, és ennek eredményeként biztonságban eljuttassa a tulajdonosát A-ból B-be… nos, azt hiszem erre szokták azt mondani, hogy belegondolni is fárasztó. Ha még idevesszük, hogy a városi ember agya menet közben egy, amolyan „bioGPS”-ként is funkcionál, és – komoly kognitív erőforrásokat mozgósítva – ….”forrás https://pszichoforyou.hu/nagyvarosi-elet-pszichologiaja/…
BioGPS – abszolút értem és élem ezt a funkciót!
Hol van a csend és a nyugalom a nagyváros keretein belül. Amikor hazaérek, hiába csukok be minden ablakot, ajtót, a forgalom zaja csillapíthatatlanul beszivárog minden résen, nyíláson, minden repedésen…és ezek még csak a külső világ zajai.
A belső zajok pedig sokszor hangosabbak, mint csúcsforgalom idején a körút. Nincs mit csodálkozni, ekkora külső zajban, hétköznapi, folyamatos készenléti állapotban óriási kihívás belül lecsendesedni.
Látom is a jógagyakorlásokon, hogy sokszor rohantok, hogy időben megérezzetek, mert óriási a forgalom, dugó jobbról balról, nem jött a villamos, futottál a megállóból, vagy lázasan kerested a parkolóhelyet, hogy odaérj, azért, hogy aztán megpróbáld kioldani magad ebből a rohanásból, zajból, készenlétből.
Vajon képesek vagyunk-e 90 percben arra, hogy legalább a belső monológok ne legyenek hangosabbak a forgalom zajánál, nemhogy elcsituljanak a tudati folyamatok?
Vajon, hol és hogyan találjuk meg a belső csendet, ilyen mértékű külső zaj mellett?
Én egy igazán elfogult ember vagyok a jógával kapcsolatban (abszolút vállalom) receptre írnám fel mindenkinek, és őszintén rácsodálkozom mindig, amikor valakitől azt hallom, hogy ááááá nekem nem való a jóga, túl kevés, túl lassú, túl ilyen vagy túl olyan! Én biztos nem megyek jógázni, mert ott nem történik semmi!
A fentiek olvasatában, azt kell mondjam, hála istennek, hogy van 90 perce az életemnek, ahol nem történik „semmi”, ahol nem kell megfelelni, tervezni, rohanni, gondolkodni, érvelni, nem kell funkciót betölteni, élő naptárként rohangálni, határidők mentén létezni.
90 perc – ahol végre csak a saját hangomat hallom, azt is belülről, és ha igazán képes vagyok elmélyülni a mozdulatokban vagy a mozdulatlanságban, akkor egy idő után a saját belső hangom is kikapcsolja magát.
Végül is azt látom a gyakorlókon, hogy a legnagyobb rohanásban, futva érkezésben is, a Savasanára (relaxációra) valamilyen úton módon mindenki megérkezik. Ilyen zajszennyezettség mellett, ha csak 5 vagy 10 perc az, ami igazán kiold, megérkeztet, már megérte.
Meg kell, hogy találjuk a módját, hogy megteremtsük magunknak a csendet, a kapcsolódást, hogy képes legyen az idegrendszerünk kisimulni, újra indulni, feltölteni.
Ami nekem igazán segít, a jóga, a természet és a tenger. Külön-külön is képesek feltölteni, lecsendesíteni, de a három együtt a paradicsomi állapotok számomra.
?
